Sziszi és Terka blogja

 Part one

Ezek mind természetes állomásai a kisgyermeklétnek, de most, hogy ilyen-olyan elfoglaltságaink miatt igénybe kell venni mégis a szívem szakad meg. Párás szemmel révedezve gondolok rá, hogy mi van, ha eszébe jutok és nem talál, ha megijed valamitől és nem lesz kihez hozzábújni. Teljesen megbízom a gondozónőben, mégis aggaszt, hogy esetleg neki nem olyan a tűrőképessége, máshogy tolerálja a kis hülyeségeit mint mi. Nem tudom, hogy más szülők ezt hogy élik meg. Szilárd szerint mi nem vagyunk normálisak.
Egyébként úgy tűnik, hogy jól érzi magát. Mint minden gyerek, ő is színes tárgy orientált, abból meg ott jó sok van, boldogan játszik velük. Kortárs közösségben van, legalább kicsit fejlődnek a szociális kompetenciái is. Arra számítok, hogy minél többször viszem, annál nyugodtabban hagyom majd ott. A diplomaosztójára valószínűleg már relaxos leszek.

Part two

Az első rész bejegyzése óta eltelt pár nap és elfolyt pár könnycsepp. Öröm és boldogság volt az első két alkalom, viszont a harmadik otthagyáskor elromlott a dolog. Mivel mi nem vagyunk egy "sírnihagyós" típusú szülők, ezért most láttam először kisírt szemekkel a gyerekemet. Úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk maradandó kárt okozni a kis lelkivilágában, ezért maradt minden a régiben, vagyis gyerekkel az oldalunkon dolgozunk, tanulunk, teszünk-veszünk. 

 Mikor megszületett, a kórházban a jószándékú, ámde kissé túllihegős és dilettáns nővérkék már az első nap egy bimbóvédőt lebegtettek felém, amit aggódóhormonoktól telített kismamaagyú énem el is fogadott. Féltem, hogy éhen hal, meg egyébként is kishitű voltam a szoptatással kapcsolatban. Így kezdődött dudlás (persze a bimbóvédőnek hamarosan barátságosabb neve lett) pályafutásunk. Természetesen azonnal teljes cumizavar állt be, nélküle nem cicizett. Sokszor próbáltam "leszoktatni", de hamarabb a szájába vette a pulcsiszart, mint az én kopasz cicimet.

Sok kalandunk volt vele, leginkább éjszaka, mikor mindenki a legédesebb álmából ébredvén kereste a dudlát, ami leesett. Kiránduláskor, mikor kiderült, hogy otthon felejtettük és az ügyeletes gyógyszertárban kuncsorogtunk sürgősségi bimbóvédőért. Mikor elrepedt a szilikon és nem tudtam napokig, hogy mitől fáj olyan eszeveszett módon a szoptatás. A legemlékezetesebb szenteste történt, mikor karácsonyi ajándékul nélküle szopizott álmában.

És most múlt időben írok a dudlás időszakról, mert egyik nap, csak úgy szórakozásképpen levette a ciciről. Már lassan egy hét is eltelt. Néha még kérte, hogy tegyük vissza, de már egyáltalán nem fontos neki. Ma reggel eltűnt (szerintem becsúszott az ágyneműtartóba) és senkinek sem hiányzik. Igaz, hogy konkrét fogsor van a cicimen, de boldog vagyok.

 A házeladás, költözködés, anyuéknál csövezés időszaka nem igazán kedvezett egy nyaralás megtervezéséhez és kivitelezéséhez, de ha most nem, akkor idén már nem lesz időnk egyáltalán erre. Úgy volt, hogy Olaszországba megyünk, de az nem jött össze és mivel én nyaralást ígértem Sziszinek, mese nem volt, gyorsan le kellett akasztanom valamit. Már hónapok óta (mikor megtudtam, hogy most lesz a 20., óriási) sóvárogva nézegettem az alakuló kapolcsi programot, így adta magát a helyszín. Vagyis ismét, már sokadszor, de megunhatatlanul a Káli-medencét választottuk.

Mivel utolsó pillanatban eszméltünk (konkrétan két nappal az esemény előtt) szállás már nem igazán akadt. Természetesen először a szeretett falu szeretett házait hívtam, de mind foglat volt, ezért kb. 20 telefon után Mindszentkállán kötöttünk ki. Kicsit (nagyon) csalódott voltam, de eszméletlen szerencsékre vakon a falu legjobb házát sikerült kifogni. Ez az utolsó ház a faluban és bár nem a legizlésesebb balaton-felvidéki tájház, azért nagyon igyekeztek a kőművesek a stílusban maradni. A tornácos teraszról beláttuk a medencét Kővágóörstől Kékkútig, a szobánk ablakából pedig a Hegyestű figyelt. 

A megérkezés egy ilyen lélegzetelállító tündérvilágba mindig eufórikusra sikerül. A tökéletes boldogság mámorában úszva itta Szilárd a sörét, Sziszi pedig kalimpálva szopizott, miközben a káli tücskök hegedültek, mi meg gyönyörködtünk a terasz kilátásában.

Soha nem tudjuk megunni a szentbékkállai sétát. Mostanában megint szeret hátiban utazni (sőt fel is kéredzkedik!), ezért egész délután a faluban flangáltunk. Imádom a házakat, a hangulatot, a szellemiséget. Már becsukott szemmel is tudjuk, hogy mi-merre.

Pénteken esett az eső, ezért programot kellett módosítani. Délelőtt leginkább csak autózni tudtunk, ha elállt, akkor kiszálltunk dombramászni. Keszthely környékén barangoltunk. Délutánra javult a helyzet és bár még mindig nem volt kirándulni való idő, azért mi rohangáltunk a Kornyi-tóban és felmásztunk a Badacsonyra. Itt egyébként édesapájának a borok, Sziszinek meg a tejfölös fokhagymás lángos volt maradandó élmény.

A hátralévő időt a Művészetek Völgyében töltöttük. Iszonyú volt a tömeg és óriási pénzlehúzás ment rengeteg giccsárussal. De szerintem még ez is belefért, engem nem igazán zavart. Rengeteg ilyen-olyan program nagyon sok helyszínen, nehezen lehetett kiválasztani a számunkra leginkább megfelelőt (főleg, mert sorra átaludta a gyerekprogramokat). A forgatag kicsit frusztrálta, de a zenék, táncok, bohócságok kedvére voltak. Alig találtunk nyugis helyet, ahol letehettem és szopiztathattam, végül a templomkereben találtunk menedéket. Nekem pisibajom is volt, mert kizárt, hogy bemenjek egy tojtojba, így mindent nomád körülmények között intéztünk.  Katarzis a Lajkó Félix koncert volt. Lelkifurdalások közepette vártuk ki vele a kezdést, szerencsére aludt egy kicsit a kocsiban. Tízre írták ki, de természetesen csúsztak. Szilárdra kötöttük kendőbe és vártuk, hogy majd visszaalszik, ahogy szokott, de a hangosítás és a dinamikai váltások zavarták, furcsán nézelődött kifelé, ezért három szám után úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. (Azért jó voltál ám, Félix!)

Asszem jövőre nem vágyom vissza völgyezni, majd csak, ha nagyobbacska lesz. De a Káli-medence biztos célállomás lesz ezután is (és ki tudja, azért lehet, hogy visszahúz a szívünk majd Kapolcsra is).

 Eladtuk a házat. Nem készültünk fel rendesen, mert meg voltunk győződve, hogy válság idején az emberek nem vesznek házakat. A szerződés szerint van két hetünk a költözésre, ami nem is olyan irreális a pakolás szempontjából, mert meglepően gyorsan haladunk a dobozolással, a baj csak az, hogy még nem tudjuk, hogy hová megyünk. Holnap átmeneti lakást kell kerítenem.

Az utóbbi idők feszített tempója és az eladás körüli idegeskedések nem múltak el nyomtalanul, Sziszi hisztisebb és türelmetlenebb. Nagyon sajnálom és sokszor van lelkifurdalásom. Ma a robbantott lakás és doboztengerek között próbáltunk kicsit többet összebújni. Jó, hogy apa is itthon volt.

A szokásos babaszavak mellett (papa, mama, baba) már régóta funkcióban használja az apa és ritkán a nem szavakat. Nem nagyon érzi szükségét, hogy szavakkal kommunikáljon, mivel nagyszerűen megérteti magát a saját módszereivel. Ezért csodálkoztam, mikor ma kimondta élete első rendes szavát, ami meglepő módon és kristálytisztán: a hagyma. Nagyhajú Csabussal andalogtak a Nánaiak kertjében és egy hosszú hagymaszaglászás után háromszor is megnevezte a fent említett növényt. Itthon is próbáltam kicsikarni belőle, de hiába dugdostam az orra elé, nem akarta magát apa előtt produkálni.

Három hete még csak féloldalasan tudott bicaj-bicegni, két hete lábujjhegyen araszolt, most meg megy, mint a szélvész.

A nyolcadikosok tízórai bankettjén találkoztunk Ábel babával. Teljesen elbűvölte a fiatalember, meg persze a jó kis játékai, meg a babakocsija, amibe mindenki legnagyobb örömére megpróbált belemászni. Körbenyalta és összetaposta a játékait, de barátsága jeléül adott egy szeretős ölelést is.

Ábó még csak nyolc hónapos és egy kilóval több Sziszinél. Kicsit furcsa, hogy a kicsi baba nagyobb a nagy gyereknél. DE: ma voltunk méricskélésen és úgy látszik, hogy nem hiába szedegetjük a zabszaporodjékot! Már 8760 g és 75 cm!

A Nánai család locsolócsöve mindig is nagy csoda volt. Ma rájött, hogy kell használni a locsolópisztolyt. Az első spriccelés meglepőre sikeredett, mert a hirtelen víznyomás hanyattlökte a falnak. De ez egyáltalán nem szegte kedvét és egy idő után már ügyesen tudta irányítani is. Mindenkit lelocsolt és hangosan röhögött, amikor visítozva rohantunk előle.