Part one
Ezek mind természetes állomásai a kisgyermeklétnek, de most, hogy ilyen-olyan elfoglaltságaink miatt igénybe kell venni mégis a szívem szakad meg. Párás szemmel révedezve gondolok rá, hogy mi van, ha eszébe jutok és nem talál, ha megijed valamitől és nem lesz kihez hozzábújni. Teljesen megbízom a gondozónőben, mégis aggaszt, hogy esetleg neki nem olyan a tűrőképessége, máshogy tolerálja a kis hülyeségeit mint mi. Nem tudom, hogy más szülők ezt hogy élik meg. Szilárd szerint mi nem vagyunk normálisak.
Egyébként úgy tűnik, hogy jól érzi magát. Mint minden gyerek, ő is színes tárgy orientált, abból meg ott jó sok van, boldogan játszik velük. Kortárs közösségben van, legalább kicsit fejlődnek a szociális kompetenciái is. Arra számítok, hogy minél többször viszem, annál nyugodtabban hagyom majd ott. A diplomaosztójára valószínűleg már relaxos leszek.
Part two
Az első rész bejegyzése óta eltelt pár nap és elfolyt pár könnycsepp. Öröm és boldogság volt az első két alkalom, viszont a harmadik otthagyáskor elromlott a dolog. Mivel mi nem vagyunk egy "sírnihagyós" típusú szülők, ezért most láttam először kisírt szemekkel a gyerekemet. Úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk maradandó kárt okozni a kis lelkivilágában, ezért maradt minden a régiben, vagyis gyerekkel az oldalunkon dolgozunk, tanulunk, teszünk-veszünk.
