Múlt hét szerdán végigmásztuk Kalocsát a petis könyv miatt, ami Nimród névnapja óta okozott szívfájdalmat. Már akkor éreztem, hogy valami nem oké, mert iszonyatosan fájt a szeméremcsontom, nehezemre esett járni is. Délután bementünk a kórházba, azt reméltem, hogy megvizsgálnak és közlik, hogy egy hülye hipochonder vagyok, ez teljesen normális dolog ilyenkor. Sajnos nem így történt, a tapizós vizsgálat megállapította, hogy nyitva a méhszájam és felküldtek a szülőszobára! Teljesen kétségbeestem, erre azért nem számítottam. A CTG szabálytalan kontrakciókat mutatott, ezekből semmit nem éreztem. Az infúzió hatására lecsillapodtak, de bent kellett maradnom. Ez volt a második mellbeverős sokk. Elképzelni sem tudtam, hogy Sziszi nélkül legyek (ő meg nélkülem) pár napot. Világ életében CSAK cicin aludt el.
Apa is nagyon izgult, hogy életben tudja-e tartani annyi napon keresztül egyedül, de tök ügyesek voltak. Megoldották a kaját, ki sem száradt és minden nap sikerült lefürdeni is. Kicsit kiakasztó volt a figyelemfelhívó rosszalkodása, de apa már remekül kezeli ezeket a helyzeteket. Velem sem volt sok gond, mert annyira leszedálták a méhemet és vele együtt engem (meg gondolom Terkát is), hogy öt napig nyálam-folyatva aludtam.
Minden nap eljöttek meglátogatni, aminek persze nagyon örültem, de borzasztó volt látni, hogy mennyire összezavarodott a kis lelkivilága. Szinte idegenként viselkedett velem, néha egy-egy pillanatra felengedett és iszonyatosan szorította a lábam szárát vagy a cicimet figyelte és szaglászta (pont, mint a cigisek a leszokás korai fázisában). Azóta talán kétszer került szóba a dolog, de megértette, hogy most nem lehet. Nekem viszont annál nagyobb csalódást okozott ez a kurta-furcsa befejezés, mivel nem így képzeltem el. Szerettem volna, ha nem én vetek véget a dolognak, hanem amikor már nincs többé szüksége a szopira, akkor magától elválasztódik. Nem én akartam ezt a szoros köteléket elvágni.
Keddre voltunk előjegyezve a lágyéksérv műtétre (immáron harmadszor), ezért úgy készültem, ha nem engednek haza, akkor saját felelősségemre távozok. Jöhettem, így összepakoltuk a cuccokat és egy éjszaka itthon pihi után most a Sziszi kórházába mentünk.
Maximális dicséret az Bókay utcai kórháznak, minden teljesen szervezetten és rendben zajlott. Nem kellett többször nyektetni a gyereket az utazgatással, várakozással, nem voltak felesleges vizsgálatok, minden tiszta, jószagú és a személyzet teljesen udvarias, segítőkész. Ilyet még nem láttunk.
8-ra mentünk, bejelentkeztünk, felkísértek a szobába (nem nekünk kellett fél órát bolyongani az idegen épületben a megszeppent gyerekkel). Thomasos pizsibe bújt és vidáman várt a sorára a szupi (ugrálós) rácsos ágyában. Ha kértük kinyitotta a száját és kidugta a nyelvét, megmutatta a pocóját. Meg is kérdezték, hogy kapott-e valamilyen gyógyszert, hogy ilyen nyugodt. Aki valamit meg akart tudni tőlünk, az a rácsos ágy elé járult. Mikor idő volt, kapott valami zselét a seggébe egy gumicsövön keresztül. Ettől nagyon vicces lett, koordinálatlanul mozgott és csak vigyorgott. Így vitték a műtőbe. Kb fél órát volt bent, minden simán ment. Utána még egy órát szundizott, aztán rájött, hogy éhes és szomjas. Sajnos nem lehetett mindent egyszerre, így volt türelmetlen hiszti. Mikor a kaja-pia kérdés megoldódott, akkor jöttek a bohócdoktorok, akikkel annyira nem szimpatizált, hogy azóta sem szabad a BOHÓC szót kiejteni a szánkon, mert éktelen ordításba kezd. Utána volt egy pár könnyedebb pillanatunk, de a végén már elvesztette a türelmét és szívszaggató sírás közepette hajtogatta, hogy "kimegyek" meg "haza, haza". Kicsivel könnyebb dolgunk lett volna, ha lett volna szopi. Végül 4 körül megkaptuk a zárót és jöhettünk. Teljesen nyugis volt az éjszaka, nem kellett fájdalomcsillapítót adni.
Ma már senki meg nem mondaná, hogy tegnap műtötték, ugyanolyan rosszcsont örökmozgó, mint eddig. Azért a veszélyes tárgyakat eltüntettük a szobából (csúszda, meg a csatlakoztatható székek), biztos, ami biztos alapon.
