Az elveket hamar feladja az ember, vagy legalább is rugalmasan változtatja, ha a helyzet úgy kívánja. Különösen igaz ez, ha nevelési elvekről van szó, hiszen egy akaratát mutogató, hisztis gyerek, vagy egy könnyes szemecske gondolkodásra készteti még a legelszántabb szülőt is. Hát még engem és apát, akik egyébként is sokat adunk a helyzet kívánta spontaneitásra.
Így beláttuk, hogy mivel nem élünk burokban, nem védhetjük kedvünk szerint Sziszit. Így történt, hogy néha csokizhat, vehet magának cukros joghurtot és még a cipőboltban orvul a gyerekcipőkhöz kirakott műanyag játékokból is választhatott magának.
Vannak azonban olyan elvek, amelyeken nem szeretnénk és értékrendünk szerint nem is akarunk változtatni. Ami mostanában sokat foglalkoztat, az az elfogadás-befogadás kérdése. A téma azért lett ilyen hangsúlyos nálunk, mert sajnos tv nélkül is lépten-nyomon szembejön velünk a kirekesztés mindenféle változatos formája. Nekem könnyű dolgom van, mert egyszerűen szűröm azokat dolgokat, amiket meg akarok tartani, illetve ki akarok dobálni. Pl. törlöm azokat az ismerősöket a fészbúkról, akik antiszemita, rasszista, esetleg homofób tartalmakkal akarnak traktálni. Sziszinek nincs ilyen könnyű dolga, még nem működik a szűrője és egy darabig a segítségünkre szorul. Bízom benne, hogy sikerül olyan mintát adnunk, hogy a másság elfogadása értelmezhetetlen legyen számára, egyszerűen azért, mert észre sem veszi a különbséget. Szeretném, ha az empátia, tolerancia, inklúzió olyan természetes lenne számára, mint a levegővétel.
Pont, mint Stan-nek és Kyle-nak:
