Egy éve, hogy megérkezett közénk, pedig olyan, mintha mindig is vele éltünk volna. Rengeteget filóztam, hogy mi lesz majd, ha gyökeresen megváltozik az életünk, és még Szilárd is bevallotta, hogy úton a kórház felé kicsit berezelt, mert ráébredt, hogy ez bizony már nem visszafordítható! És lőn, tényleg minden megváltozott! Életünk legjobb döntése volt, mikor elhatároztuk, hogy családot bővítünk.
Hét hónap szobafogság alatt volt idő kiművelni magam gyerek témában. Elvekkel, okos irányzatokkal, konkrét tervekkel indultunk a szülőszobára. Pont tegnap került a kezembe a régi táskám fenekéről a "Kérdések a szülésznőhöz" című fogalmazványom. Nagyon ügyes szülési tervet készítettem, de már a szülés sem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Kicsit pimpikésre sikeredett beállítani a gondolatvilágom a témában a fájdalomcsillapító nélküli természetes szüléssel kapcsolatban. Délben már megbántam, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót és mikor közölték, hogy császár lesz a vége megkönnyebbültem, vagyis csak félig, mert akkor azt mondták, hogy tilos nyomni, de a testem minden kicsi porcikája préselni akart. Aztán, mikor kiemelték a hasamból már tök mindegy volt, hogy miként jött, a lényeg, hogy megérkezett. Azt gondoltam, hogy katartikus élmény lesz először megpillantani, de mikor megláttam az első gondolatom az volt, hogy a kisbabák nem is így néznek ki. Hihetetlen volt a csibesárga kócos hajával, lila kezeivel és rózsaszín arcocskájával, ahogy összehúzott szemöldökkel bizalmatlanul nézelődött bele a nagyvilágba.
Az első egy hónapban nehéz volt kiteljesednem anyukaként, egyrészt a hirtelen rám zúdult óriási felelősség miatt, másrészt az állandó paráktól. Visszatekintve a kedvencem az "egyik szeme kisebb, mint a másik". De volt "begyulladt a körme", "büdi a füle", "jaj, a köldökcsonkja" is, na meg az állandó szoptatás körüli problémázás. Mai eszemmel már tudom, hogy senkire nem kellett volna hallgatnom és bátran ciciztetni, amikor csak jólesik, nem kellett volna attól tartani, hogy túletetem. Elég sok kellemetlenségtől megkímélhettük volna magunkat.
Kábé pont a gyermekágyas időszak végére sikerült összeszoknunk és, hogy nem maradtam ebben az állapotban, az leginkább annak köszönhető, hogy drága apa itthon volt velünk, mindenben segített, mindent elintézett. A következő hat hónap a végtelen szopik és a hosszú szellőzések, séták, kirándulások ideje volt. Büszkék voltunk, hogy ügyesen néz, mosolyog, fog. Bebizonyosdott, hogy a szuper hájtek babakocsi felesleges befektetés volt, hiszen a legtökéletesebb szállítóeszköz a hordozókendő, meg apa karja. Így tökéletes nyugalomban, kiegyensúlyozottan, sírás nélkül teltek napjaink.
Hat hónaposan, közvetlenül a lágyéksérvműtét után rohamos fejlődésnek indult mozgásügyileg. Friss sebbel kezdett el pörögni hátról-hasra oda-vissza. Majd a négykézláb hintázás és a mászás, utána a kapaszkodva felállás. Valószínűleg ez a sok energiapazarlás az oka, hogy ettől kezdve nagyon lassan gyarapodott a súlya, még lassabban a magassága. Bár mindenki siettette a hozzátáplálást, ekkor már nehezebben adtam be a derekam. A mai napig kardinális ügy a kajatéma. Nem gondolom, hogy sokat veszít a gyerekem, ha életének kilencvenegynéhány évéből pár hónappal kevesebbet él tojás vagy tej nélkül, viszont, ha ezzel hozzájárulunk egy esetleges táplálékallergia (ami a családban bőven előfordul) megelőzéséhez, már nem volt hiába a késleltetés. A cukor, meg a nátrium-glutamát pedig egyébként sem gyerek szájába való (meg felnőttébe se nagyon), ezért nem etetek mindent össze Sziszivel.
Ahogy egyre magabiztosabban járt-kelt, vagyis mászott a lakásban, úgy fedezett fel egyre érdekesebb és izgalmasabb dolgokat. Így történt, hogy megismerkedett a konnektorokkal, dugókkal, fiókokkal. Mivel ezeknek a dolgoknak jelentős része tabu, ezért kezdetét vette a hiszti korszak. Nagyon látványosan és hangosan szeretné érvényesíteni az akaratát. Bár Szilárd és én is egyetértünk abban, hogy a legfontosabb a tapasztalás öröme és nem akarjuk ezt az utat tilalomfákkal telerakni, mégis sokszor meg kell akadályoznunk felfedezéseit. Most éppen a kandalló a sláger, nem tudja megunni, így elég sokszor hisztibe fordul a játék.
Bontakozó értelmének legjelentősebb állomása, hogy már konstruál. Pakolgat ide-oda, rendezkedik, építget. Akaratos természete nem engedi, hogy könnyen feladja elképzeléseit, ha valami nem sikerül addig próbálkozik, míg eredményes lesz. Legdöbbenetesebb eset, mikor a kockája begurult a fotel alá és a kezével nem érte el keresett egy másik játékot és kipiszkálta vele.
Mostanában a járással próbálkozik. Egyre többször keresi a lehetőséget, hogy a kinézett célt két lábon közelítse meg. Biztonsági játékos, így inkább csak kapaszkodva lépeget, de ma három lépést megtett felém elengedett kézzel.
Az évértékelés végére tartogattam a legfontosabbat és legkedvesebbet: a szeretgetést. Már négy(!) hónapos korában kinyilvánította szeretetét, gyakran nyalogatta az arcomat, illetve nyitott száját hozzám nyomta. Még mindig így puszil, de már szorosan ölel hozzá és cirógat is. Játék közben gyakran odaszalad hozzánk, ölelget, puszilgat (biztos energiát gyűjt), majd folytatja tovább a dolgát.
Ez csak egy kis kivonata az elmúlt egy évünknek és a huncutságok, humorok, amik az igazi esszenciáját adják napjainknak (pl., hogy tegnap vetkőzés közben összekakizta apa orrát és száját) helyhiány miatt említésre sem kerültek.
Már régóta tervezgettük a mai napot. Apa megvásárolta a partykellékeket, jó sok lufit, amit éjszaka szédülésig fújkált, és a gyertyát is rábíztam. Ezt nem sikerült hibátlanul megoldania, mert csak háztartási gyertyát kapott. Gondolta az is jó lesz a tortára! Nagymami segített ki egy tortagyertyával. A torta receptjét hónapok óta keresgettem, nehéz volt olyat találni, amiben nincs cukor, tej, tojás. Végül találtam egy kedves ismerőst, aki már fél éve túljutott a tortakérdésen, mivel a kislánya fél évvel idősebb Sziszinél és a blogjából (kis változtatással) megfőztem a kókusztejbegyümölcsrizstortát. Pár próbaverziót csináltam a biztonság kedvéért, így az elmúlt hetekben sokszor ettünk kókusztejberizst. A vendégeknek dobostortát csináltattunk. A saját kis tortája addig volt érdekes, míg bele nem tenyerelt a dobostortába és azzal a lendülettel lenyalta a kezét. Ettől kezdve nem volt megállás. Mivel nem akartam, hogy a szülinapján ekkora csalódást és keservet okozzak neki, ezért hagytam a nyalakodást. Pár kanyart sikerült betúrni a szájába, írtó boldog volt. Pörgött, forgott, bohóckodott, nagyon vidáman játszotta magát álomba.
Most édesen alszik az ágyában, én meg rá gondolok, mint egy éve minden másodpercben, teljesen elérzékenyültem, hiányzik, és ölelném, puszilnám, szeretgetném.
