A sors fura fintora, hogy éppen velünk történt meg a nagy eset, akik annyira vigyáztunk és elővigyázatoskodtunk, hogy még az áentéeszt is felbőszítettük a halasztott oltásainkkal, új dokinénit kerestünk, aki partner az oltáskivezetésekben, és sűrű kereszteket vetettünk minden szuri után. És mégis megtörtént, annak ellenére, hogy a kórházi gyógyítók szerint ilyen egy millióból egyszer fordul elő. Szerintem azért kicsit gyakrabban is, mindenesetre inkább szerettem volna a lottó ötöst- ha már ilyen kis esélyeset játszunk -, mint ezt a tortúrát.

Sziszi Infanrix oltása 18 hónapos kora óta csúszik. Az egyetlen ember, aki hajlandó volt komolyan venni a kérésünket,az a jelenlegi doktor nénink. Ő volt az egyedüli, aki hajlandó volt egy kis időt szánni ebben a marha nagy jóléti betegellátó atyaúristen rendszerben ( ez a kis idő tényleg csak egy fél órát jelentett volna más orvos bazi fontos napirendjéből is) és meghallgatta a mondókánkat, átnézte a papírkáinkat és igazat adva nekünk, akik legjobban ismerhetik a gyereket, megállapította, hogy a növekedési leállás a 4 hónapos Infanrix oltás következménye. Ha nem kardoskodik az áentéesz (hála előző jóindulatú dokinénink feljelentésének), akkor megspórolhattuk volna az elmúlt egy hét pokoljárását. 

Terka második adag oltására indultunk kedden. Mivel az oltás ugyanaz és már egy éve csúsztattuk, "egyszer meg úgyis muszáj lesz beadni" alapon csak belecsúszott Sziszibe a tű. Ez délután kettőkor történt. Este hatkor "Kakilni kell!" harci kiáltással elindult a bilire. Kicsit üldögélt rata, majd keserves arcot vágva megjegyezte, hogy "Fáj a kaki" és lábait maga alá húzva lefordult a biliről. Ott feküdt behunyt szemmel és valami leírhatatlan arccal. Először azt hittük bohóckodik. Szilárd fel akarta tenni a pelenkázóra, de összeesett. Csikorgó gumikkal mentünk Rácalmásra. Útközben remegett és folyamatosan beszéltem hozzá, hogy ébren tartsam. Mire odaértünk, már lázas volt. Első körben egy sima oltási reakciónak tűnt ez a hirtelen magas láz (a fájakakit is a láznak tulajdonítottuk), így kúppal a seggében hazajöttünk. Gyakorlatilag egész éjszaka lázas volt, annak ellenére, hogy folyamatosan csillapítottuk, de mivel 48 órán belül ez nem szokatlan,ezért "nyugodtak" voltunk. Másnap délután megint jött a fájakaki és a mindennél rémisztőbb szenvedős arckifejezés. Megint Rácalmás. Itt megint a doktor néninket kell dicsérnem, mivel nem csak egy papírt adott és elküldött Isten hírével, hogy majd leveszi valaki holnap a vért, hanem a két csövecskével bocsátott utunkra, felhívva a labort, hogy minden simán és gördülékenyen menjen. A gördülékenység csak részben jött össze, mert Sziszi már annyira ki volt száradva, hogy a második csövecske nem volt megfelelő a vizsgálathoz. Így kerültünk a gyerekosztályra, újabb protekciós telefonálgatással egy ismételt vérvételre. Ekkor kezdődött az igazi rémálom és itt a hisztérikus gyerek lefogása csak egy kis felhang a történtekben. 

Sziszi artikulálatlan üvöltése mögül egyszer csak a siralmas májfunkció és a hepatitisz szavak ütötték meg a fülemet (nem nekem címezve, csak úgy lebegtek a szavak a levegőben). A vizsgálóba beforduló nővért kiküldte az orvos, mondván, itt hepatitisz gyanú van! Kérdeztem én, hogy nem-é mellékhatás, akkor hangzott el "az egy millióból egy" kijelentés. Nem is akarták felvenni, átirányítottak a Szent Lászlóba, szintén drága doktor néninknek köszönhetjük, hogy nem kellett tovább utazgatni. Szilárdot beültették Sziszivel az elkülönítős kórterembe, engem meg hazaküldtek Terkával. Biztos azért, hogy ott bent ugye már senkit ne fertőzzenek meg, de azért én még szórhatom a hepatitiszt a csecsszopómmal együtt.

Másnapra kezdtek észhez térni a májenzimek, ami a hepatitisz gyanút egyre esélytelenebbé tette, de akkor meg képbe került a vérvizelés és a veseproblémák. Nem tudom, hogy minek köszönhető, de felvettek bennünket is az osztályra Terkával, így apának nem kellet több éjszakát a széken kuporogva számolnia a bevitt és kipisilt folyadékmennyiséget.

Öt napot töltöttünk bent. Szegény drágám játék közben nem brümmög a kisautóival, hanem a "Sokat ettem, sokat ittam, sokat pisiltem" mantrát nyomja. A májenzim eltérései normalizálódtak, a pisije tisztult, a veséjével pedig nephrológushoz küldtek bennünket.

A rettenetes dühömet itt inkább nem engedem szabadjára, de szétrobbanok. Az mindenesetre biztos, hogy minden követ megmozgatok, hogy Sziszi ne kapja meg hat éves korában az utolsó adag Infanrixet (ugyanis még a történtek sem adnak automatikus mentességet, oltási tanácsadóhoz kell fordulnunk). Azért, ha bárki rátalál a blogra, az Infanrixra keresvén, íme egy kis olvasnivaló: antalvali.com/comment/7084/infanrix-oltas-elemzese-es-mellekhatasok

Három hónap blogszünet után azt hittem vidámabb poszttal jelentkezünk.