Soha nem tudtam válaszolni a "Melyik életed legrosszabb napja?" kérdésre. Ahogy egyre öregebb és bölcsebb leszek, úgy halmozom a mindenféle tapasztalatot is, s büszkén jelentem, hogy immár nekem is van ÉLETEM LEGROSSZABB NAPJA: 2009. július 22, szerda.

Már hétfőn elkezdődött a tortúra. Öt órát vártunk az anaesthesiológiai vizsgálatra és a betegfelvételre. Maga a vizsgálat nem volt nagy szám, sőt kellemes időtöltés volt kisfiunknak, mivel fürdött a nővérkék szeretetében. Olyan volt, mint egy rock sztár, hanyagul, karban ülve tűrte a lábpuszikat, még akkor sem méltatlankodott, mikor Judit nővér levöröshajúzta. Mikor hosszú órák után bejutottunk és letettük a vizsgálóasztalra, megkönnyebbült sóhaj és huncut vigyorgás közepette nyugodtan hagyta, hogy a doki bácsi mogyorózgassa. Hát, így kerültünk kórházi állományba, de aznap még hazajöhettünk.

Szerda reggel fél ötkor szopiztunk utoljára. Az úton nem volt semmi probléma, mert végig aludt. Még a kórházban is mosolyogva köszöntötte a nővérkéket, akik persze egyből elájultak ekkora szépség láttán. Kilenc körül jött rá, hogy ő eszméletlen éhes, és onnantól nem volt vigasz. Se kézben, se fekve, se ülve. Kb százszor dúdoltam, énekeltem az Elephant Songot, de még ez sem használt. Kedves nővérke telepakolta az ágyát mindenféle műanyag játékkal, de ( látszik, hogy emberünk nem a tárgyak rabja ) semmi hatása nem volt. Szintén lágyéksérves kisfiú anyukája a babakocsijukat ajánlotta fel, de azt már el sem fogadtam, mert abból még nagyobb balhé lett volna. Pár tíz perc után már egyformán bőgtünk én és a kisfiam, ezért behívtuk apát ( egyszerre csak egy szülő lehetett bent a kórteremben ). Apa-féle titkos fogással sikerült álomba ringatnia, így pár perc nyugi következett.

Tízkor jött a műtős fiú, de szerencsére apa kezében jöhetett le a műtőkig. Az ajtóban átadtuk, hatalmas szemekkel nézett utánunk, akkor szerintem még fel sem fogta, hogy idegenek kezébe került. Csak egy pillanatig hallottuk a sírását. A nővérke elmondása szerint valami zselé szerű anyagot kapott szájon át, hogy megnyugodjon, majd altatógáz ( után láttam a maszk lenyomatát a kis arcocskáján ), majd a kézfején keresztül vezették be az infúziót. Apa próbálta oldani a feszültséget, és mikor fél óra elteltével megjelent az orvos feje az ajtóban, hogy minden ok, rendben végeztek,mindjárt hozzák a bébit, már egész nyugis voltam.Még a műtős legénynek is kiszóltak, hogy jöjjön, mert ébred a baba. Hosszú-hosszú percek teltek el, egyre feszültebb várakozással. Negyed óra múlva ismét jött az orvos, immár elmenős ruhában, és meglepődve kérdezte, hogy még mindig nem hozták ki a kisfiunkat!? Majd gyorsléptű doktor néni is besietett a műtőbe. Hát, én még életemben nem éreztem ilyen tehetetlen kétségbeesést, mint az ezt követő fél órában! Valószínűleg Szilárd sem, mert egy szót sem szólt, és elég furcsa volt a tekintete, mikor néha összeakadt az enyémmel. Majd végre megérkezett csövek, infúziók és alatatóorvos kíséretében, de nyitott szemmel! Ágyba tették, betakargatták két réteg takaróval, csipeszt tettek az ujjára ( illetve ezt apa tette, mert a nővérkéknek nem sikerült ). Még ekkor sem tudtuk, hogy mi lehetett a baj, az orvos pedig elindult kifelé, ezért Szilárd utánaszaladt egy kis információért. Intubálták ( ezt már a műtét előtt tudtuk, hogy így fogják csinálni ), majd a végén, mikor kihúzták a csövet összezártak a hangszalagok, ezért nem kapott levegőt. Így cső vissza, további ébresztgetés, ezért tartott ilyen sokáig. Ez gyakran előfordul ilyen kicsi babáknál, tehát nem történt semmi komoly - de azért elég rémisztően hangzik!

Mikor egyre jobban magához tért iszonyatosan üvöltött, csapkodott. A nővérkék kivették az ágyból és a kezembe adták takaróstól, csövestől, így ringattam álomba. Néztem és szagolgattam a lehelletét, orrából, szájából fertőtlenítő szag áradt. Több, mint három órán keresztül nyugodtan aludt, olyan sokáig, hogy mikor felébredt egyből szopizhatott, s szopizott is több órán keresztül. Utána már kerek lett a világ. Hatalmas, hangos és büdi pukikoncertet adott, késő estig nyomatta. Utoljára a születés után éreztem büdinek a fingocskáját. Majd megjött a kaki is, vagy inkább fos. Olyan lett a body, a pelenkázóalátét, a lába, talpa, de még a lepedőre is sikerült nyomdázni egy sárga foltot! Bár egyszerre csak egy szülő lehetett volna vele a kórteremben, apa késő estig velünk maradt, így ő is nyugodtan ment haza.

Az éjszaka borzasztó volt. Már az elején sikerült összevesznem az éjszakás nővérrel, aki alpári modorban kioktatott, mert egy üres ágyra rá mertem tenni a takarónkat és fekve szoptattam Szilárdkát, mivel nagyon nyűgös volt, nem tudott elaludni, és tudtam, hogy ez segít rajta. Valószínűleg nem a legdiplomatikusabb módon sikerül válaszolnom, mert utána többször próbált puncsolni. Mellettünk egy törött lábú kilenc hónapos kisfiú feküdt. Szegénynek fájdalmai lehettek, mert rengetegszer élesen felsírt. Persze erre mind a négy kisbaba elkezdett szirénázni. Ha nem ő, akkor egy szerencsétlen sorsú hat hónapos kislány zendített rá, akit anyukája behozott, de nem maradt vele! Így tkp óránként szopiztattam. Nem tudom, hogy miért, de az ujjaim kezdtek iszonyatosan fájni, és a fáradtságtól, meg kimerültségtől már majdnem sírtam. A kis vasszékemen ülve nagyon vártam, hogy végre reggel legyen.

Mint minden kórházban, itt is fél ötkor indult az élet ( de minek??? ). Pakolászás, csörgés, pörgés. Tehát esélyt sem adtak Szilárdnak, hogy még egy kicsit aludjon. Nagyon lassan - leginkább kézben - telt el a vizitig hátralévő három óra. Fél nyolckor vizit is megvolt, apa is megérkezett, végre hazajöhettünk!

Itthon gyakorlatilag az egész napot ágyban töltöttük. Fekveszopi, öszzebújósalvás!!! Ha nem aludtunk, akkor drágaságunk, csak a mozgás öröme miatt pörgött hasról-hátra, oda-vissza. Apa szerint nem is műtötték meg, csak elemet cseréltek benne. Szerencsére nem viselte meg az operáció, nem nyűgös, aktív, jókedvű. Mi öregedtünk pár évet az elmúlt pár napban, de szerencsére ezek a bébik olyan jól vannak összerakva, hogy meg se kottyant neki egy kis lágyéksérv műtét!