Ma vérvételen voltunk, ez már a műtét miatt kell. Üres pocival kellett menni, ezért hajnali kettőkor felkeltettem szopizni és legalább háromszor felpiszkáltam, ha ráaludt a cicire. Persze reggel extra korán kelt, fél hatkor. Teljes gőzzel szórakoztattuk, kompenzálván az elmaradt reggelit. Nagyon féltünk, hogy egyszer csak elkezd üvölteni az éhségtől, de nagyon türelmesen és jókedvűen ébredt, semmi gond nem volt.
Nagymami segítségével hétkor mindenki előtt bementünk a laborba. Itt már érezhetett valamit, mert nagyon bizalmatlanul nézelődött. Három nővérke nagyon sokáig nézegette a két kis kezét, persze mindezt lefogva. Már akkor ment a szirénázás, de legalább most nem a fejét akarták szurkálni! Nem tudom, hogy mennyi ideig csorgatták a vérét, és hány kémcsövet vettek le, de egy örökkévalóságnak tűnt. Nem akartam odanézni, de néha azért csak odapillogtam, hát bazi nagy tűvel dolgoztak! Közben a legkeservesebb, krokodilkönnyes, levegőt-sem-vevős, majdnem-megfulladós borzasztó sírás ment. Én sem sugároztam felé az oltalmazó nyugodtságot, mert taknyom-nyálam egybefolyt a bőgéstől. Apa kint hallgatta a műsort a dédipapával. Mindketten párás szemmel fogadtak a végén.
Utána a parkolóban reggelizett nagyon hosszan, majd édes álomba szenderült. Itthon frissen, fitten, nyugodtan és nagyon vigyorgósan kelt, szerencsére hamar elfelejtette, mi történt vele! Szilárd szerint a fiunk egy hőskatonavitézhuszár.
