Másfél hónaposan vettük észre először. Az elején még csak egy kis dudort láttunk, ami ritkán jött elő. Ari néni is biztatott, hogy esélyesen kinövi. Hát, sajnos nem így történt, egyre nagyobb, hangosabb lett, és minden pelenkázáskor meglátogat bennünket.
Ilyeténképp már senki nem reménykedett a visszahúzódásban, ezért a beutalónkkal elballagtunk a Heim Pál ( apa szerint Kalim Pál ) Gyermekkórházba. Életem legszörnyűbb fél napja! Szilárd sürgetett a poszt megírásával, nehogy elhalványuljanak az emlékek. Na, biztos nem. Egy életre beleégett az agyamba.
Borzasztó sokan voltak, levegő és fény semmi. Biztosan kutatták már a társadalompolitikai vonatkozását a dolognak, de szinte felfoghatatlan, hogy miért a nagyon nehéz sorsú emberekkel vannak tele a szakrendelők. Egészségtelen, igénytelen életforma = sok beteg? És a prevenció, miért nem működik? Csupa olyan anyuka, akik a terhesség alatt valószínűleg nem szedtek vitamint, esetleg cigiztek, vagymi, majd lazán kijelentik, hogy minek ez a nagy felhajtás, nem lett semmi baja...DEHOGYNEM! Tele van velük a váró!!! De a legborzasztóbb, hogy 10-ből 8 csúnyán, ingerülten bánt a saját gyerekével. Csípőficamos ( vagy hasonló problémával küzdő ) kisfiún akkorát taszajtott az anyja, hogy a gyerek lába nem tudta követni a mozdulatot!!! Másnapos cefre, fokhagyma és erős cigiszag terjengett. Hát, az én illatos, harmatos, angyali glóriás fiamat nem eresztettük be ebbe a kipárolgásba, így édesapával a lépcsőházban várakoztak, míg anya a büdösben stoppolta a helyet.
A doki bácsi nagyon kellemes, kedves ember, és ( miután kivakartuk a sérvét a kakiból, amit várakozás közben rottyantott ) fél perc alatt megállapította, hogy műtét lesz. Annyira nem sürgős, mert olyan nagy a sérvkapu, hogy a kizáródás nem fenyeget. Így, ha végeztünk a védőoltásokkal, és regenerálódott a szervezete, hat hónaposan, július 22-én operálja. Rutin - mondják az orvosok -, de nagyon be vagyunk tojva. Altatás... Éhgyomorral menni...Jaj!!!